Amikor a Mester mellett voltam, akkor koncentráltam és csendben voltam, mert Ő maga így dolgozik. A rezgése ellazult, békés, nyugodt légkört teremt, és természetesen segít abban, hogy a bölcsességszemre koncentráljunk. Ezért amikor Vele dolgoztunk, képesek voltunk tisztán gondolkodni és gyorsan cselekedni. De amikor távol voltunk a Mestertől, ez a tulajdonság lassanként eltűnt, és visszatértünk a régi, lusta, szétszórt önmagunkhoz. Ezekből a tapasztalatokból most látom a célt, ami felé mindig törekednem kell.

A spirituális úton azt aratjuk, amit vetünk. A “szerencse” szó nem létezik a szótárunkban. Egyik nap a Mester megtanított engem arra, hogy milyen fontos kitartónak és komolynak lennünk a spirituális gyakorlásunkban, és hogy ne támaszkodjunk a szerencsére. Aznap a házikójába hívott. Éppen evett, és megkínált, hogy egyek Vele. Ahogy ettünk és csevegtünk, a beszélgetés egy testvérre terelődött, aki azt mondta nekünk, hogy ő valóban megszabadult a féltékenységétől, a keserűséggel és haraggal, meg az összes negatív érzelemmel együtt, ami ezzel jár. Arra gondoltam, hogy ez milyen csodálatos, és nagyon felnéztem rá! Én magam kiskorom óta mindig féltékeny típus voltam, és szerettem volna megszabadulni ettől a tulajdonságtól, de erőfeszítéseim ismételten kudarcot vallottak. Miközben felnéztem erre a testvérre, amiért képes volt megszabadulni ettől a köteléktől, sajnáltam is önmagamat.

De a Mester nem értett egyet velem. Meglepődtem és megzavarodtam. Akkor a Mester azt mondta: “Csak egyetlen ellenséget legyőzve feláll és ujjong, és a következő pillanatban máris eltalálja egy másik golyó.” Ezen azt értette a Mester, hogy a testvér túl önelégült, és így elveszíti majd az éberségét. Ennek eredményeként hamarosan kifejlődik majd benne egy másik nemkívánatos tulajdonság, anélkül, hogy tudna róla. Egy időre megdöbbentem, de aztán azonnal ráeszméltem, hogy még akkor is, ha keményen küzdök azért, hogy felülmúljam önmagam, az állandó éberséget úgy kell gyakorolnom, mintha vékony jégen járnék. Nem lehetek önelégült, és nem lazíthatok az éberségemen.

Ennek a Mester által említett hasonlatnak a hatására rájöttem, hogy ezen a világon a spirituális gyakorlás olyan, mint a küzdelem egy háború frontvonalában. Hogy meg tudjuk-e védeni a belső lelkünket és szorgalmasan tudjuk-e javítani a jellemünket, az attól függ, hogy mennyire őszinték az önmagunkkal szembeni elvárásaink. Akkortájt az volt a legnagyobb félreértésem, hogy azt hittem, az éberség fenntartása fizikai és tudati feszültséget jelent. Persze nagyon elfáradtam attól, hogy ilyen feszült voltam, ezért azon tűnődtem, mikor lazíthatok egy kicsit az éberségemen. Megkérdeztem a Mestert: “Akkor hát mikor lesz vége az ütközetnek?” Bólintott, és így felelt: “Vége lesz! Vége lesz! Vége lesz, amikor meghalunk.”