136. magazin, Történetek világa

Történetek a Mesterrel a korai évekből I. rész Mindenki egy Mesterünk, aki egy mindenkivel, és úgy érzi minden érző lény örömét és bánatát, mintha az a sajátja volna, még egy apró lénynek okozott fájdalom látványát sem tudja elviselni. Az alábbi rövid történetek bemutatják, hogyan nyilvánul meg természetes módon egy Szent gyengéd és aprólékos törődése és határtalan szeretete az Ő mindennapi tettein és szavain keresztül.

Élet még a tűzifában is

A Hsihu Központot körülölelő, erdővel borított hegyeken mindenütt találunk halott fákat és száraz gallyakat. Ezért fűtésre és főzésre ritkán használtunk gázt. Egyszer, amikor a Mester meglátott egy tüzet rakó bentlakó tanítványt, azonnal odament hozzá, hogy megmondja neki, hogy vegye ki a fát a tűzből, és így szólt: “Hogy lehetsz ilyen figyelmetlen? Mondtam nektek, hogy ellenőrizzétek le és nézzétek meg, vajon nem rejtőzködik-e bármilyen hernyó, vagy apró teremtmény a fában, mielőtt elégetitek. Különösen a hangyák szeretnek elbújni a bambusz és a fa repedéseiben, ezért légy szíves nagyon alaposan nézzétek meg!”

Amikor az érző lényeknek a tűz fájdalmat okozott, a Mester azt azonnal érezte.

Az ötödik fajta tanítvány

Amikor a datolyaszilva kertben, ahol a Mester lakni szokott, az aranyló, piros gyümölcsök hívogatóan megértek, a Mester hívta a tanítványokat, hogy szedjék le a datolyaszilvát. De külön utasítást adott: “Ne szedjétek le az összes datolyaszilvát; hagyjatok meg néhányat a madaraknak.” A madarak a konyhánknak is rendszeres látogatói voltak. A Mester azt is mondta nekünk, hogy minden nap készítsünk oda nekik egy edénybe friss vizet, és egy kevés főtt rizst.

Míg Hsihuban lakott, a Mester mosolyogva mondta, hogy Shakyamuni Buddhának négyféle tanítványa volt: férfi és női szerzetes tanítványok, és férfi és női világi tanítványok. De neki van egy ötödik fajta is, az állatok – az időnként odalátogató madarak és kóbor kutyák, és a szomszéd tehenek, birkák és csirkék, amik gyakran lépték át a Központ határát, hogy ott legeljenek.

Nemcsak az emberek szeretnek a Mester közelében lenni, hanem az állatok is szeretik látni Őt. Világszerte, a Mester előadó útjain és a különböző országokban a rövid ott tartózkodása alatt alkalmanként ezek az “ötödik fajta tanítványok” meglátogatták Őt, megkedvelték a Mestert, és nem akartak elmenni.

Válasz a segélykiáltásokra

Egyszer a Mester elvitt minket sétálni a Hsihu Központ közelében az egyik hegyre. Séta közben beszélgettünk és nevetgéltünk. Hirtelen a Mester megállt és lehajtotta a fejét, ezért mi is megálltunk. Akkor a Mester finoman megkopogtatta a földet a bambuszbotjával, és így szólt a mögötte álló tanítványokhoz: “Vigyázzatok, itt van egy lepke.” Ismeretlen okból a lepke megállt az út közepén, és semmi jelét nem adta annak, hogy el akarna menni. Szerencsére találkozott a Mesterünkkel, aki egy minden lénnyel. Egyébként aligha élte volna túl, amint átgázol rajta az a vak elefántcsorda, amik mi voltunk.

Egy másik alkalommal, amikor a Mester a hegyen sétált, hirtelen kiejtette a nevét az egyik bentlakó tanítványnak, aki nem is volt ott. Amikor később ezt megemlítettük a tanítványnak, ő elmondta, hogy abban a pillanatban nagy fájdalommal küszködött a sátrában, és segítségért imádkozott a Mesterhez. Csak akkor jutott túl a veszélyes helyzeten, amikor a Mester kimondta a nevét!

Hang átadás ezer mérföldeken át

Egyszer a Mester a konyhában főzött, miközben én kissé távolabb a zöldségeket locsoltam. A csap ki volt nyitva és folyt a víz, én pedig munka közben egy népszerű dalt dúdolgattam. Bár a folyóvíz hangja erősebb volt, mint az én énekem, hallottam a Mester hangját, egészen a konyhából: “Ahelyett, hogy a Szent Neveket ismételnéd, micsoda értelmetlen dalokat énekelsz!” Akkor azonnal elhallgattam. Milyen jó a Mester füle! Ilyen távolságból is hallott engem!

Mindenkinek van egy sajátos rezgése és mágneses mezeje. A legfinomabb gondolatainkból eredő “agyhullámok” zavarhatják a Mestert, különösen, miután beavatást kapunk Tőle. A Mester olyan, mint egy nagyszerű jelfogó, ami állandóan, minden irányból vibrációs jeleket vesz. Így, ha az elménk nincs állandóan a Tao állapotában, amikor a Mester közelében vagyunk, akkor könnyen hatással lehetünk rá.

A Mester azt mondta: “A belső Hang elvihet minket a magasabb birodalmakba, és akkor minden tekintetben fejlődni fogunk. Minél magasabbra megyünk, annál tisztábban fogunk látni, míg végül látjuk a világegyetem minden zugát. Akkor képesek leszünk kommunikálni minden lénnyel, hiszen már eggyé váltunk az Univerzummal.” (Ching Hai Legfelsőbb Mester szavai, Japán, 1993. október 18., eredetileg kínaiul, 382. videószalag) Ez azt mutatja, hogy a Quan Yin Módszert gyakorolva mindegyikünk elérheti azt a szintet, ahol ő “egy mindenkivel”.

II. rész
A ragyogó kristály éjszakája!

Egyik este azt tervezte a Mester, hogy Hsihuban, az Üvegháza előtt Naropa történetét olvassa fel nekünk (Milarepának, a nagy tibeti szentnek volt a Mestere). Az asztalán heverő vastag, keményfedeles angol könyvet látva tudtuk, hogy ismét csodálatos estében lesz részünk! Amikor a Mester történeteket olvasott nekünk, általában alig nézett utána a szavaknak a szótárban. De akkor este külön utasítást adott a kísérőjének, hogy szükség esetére hozzon egy szótárat, mert a könyvet az ezoterikus buddhizmus szentírásaiból fordították, ami tele van különleges kifejezésekkel. A Mester nagyon alapos és szorgalmas volt, átböngészte a szöveget, mielőtt felolvasta volna nekünk.

Naropának az Igazságot keresve kijutott mindenféle megaláztatásból és próbatételből. A Mester – hiszen remek mesemondó – a történetet a szokásosnál ezerszer érdekesebbé tette, egyik izgalmas csúcspont követte a másikat. Amint lelkünk az ősi Tibet királyságában vándorolt, teljesen elfeledkeztünk arról, hogy mennyi az idő.

A Mester éjfélkor fejezte be a történet olvasását, és az éjszakai levegő párás volt a nehéz harmattól. Miután mindenkinek jó éjszakát kívánt, a Mester bement az Üvegházába, és tovább olvasott. A kis házikó a mind a négy oldalán meglévő, hatalmas üvegablakoknak köszönheti a nevét. Most az ablakai nedvesek voltak a harmattól, és sok apró patakocska képződött rajtuk. A gyengéden, puhán sugárzó sárga csillogásban egy asztali lámpa kivetítette a Mester karcsú alakját. Ez a gyönyörű, álombéli látvány olyan volt, mintha a kristályok világából származna!

III. rész
Pihenés nélkül dolgozva

A Mester szeret éjszaka dolgozni, amikor minden nyugalomban van, és a nyüzsgő nappali légkör lenyugszik. Amikor mindenki más az álmok világában van, a Szent munkájának egy másik fázisán tovább dolgozik.

A Mester egyszer hívott egy bentlakó apáca tanítványt, hogy aludjon az Ő szobájában. Következő reggel a testvér igencsak elgondolkodva tért vissza az irodába. A többi bentlakó tanítvány kíváncsi volt, és kérdezték tőle, hogy min töpreng annyira. Azt mondta, hogy a Mester előző este sok utasítást adott neki a munkájával kapcsolatban, és azokra próbál keményen visszaemlékezni. Csodálkoztunk, hogy miért nem vitt magával tollat és papírt, mire a testvér így válaszolt: “Hogy gondolhattam volna arra, hogy tollat és papírt vigyek magammal, amikor aludni mentem?” Az eset után ráeszméltünk, hogy a Mester nem igazán alszik akkor, amikor lefekszik, hanem éjszaka is fáradhatatlanul tovább folytatja a munkáját.

1993-ban, mielőtt világkörüli előadó útjára indult volna Formosáról, a Mester csodálatos beszédet tartott Taipeiben, a Sun Yat-sen Emlékcsarnokban, eleget téve a helyi közösség szerető vágyainak. Az előadás előtti este a Mester váratlanul Chuang-Ce könyvét kérte, amit Hsihu Kincses Pavilonjában őriztünk. A küldött mondta nekünk, hogy keressük meg a könyvet, és amint csak lehet, juttassuk el Taipeibe. Másnap ez volt a Mester előadásának a témája: “Lao-Ce, Chuang-Ce, és a Mennyek zenéje.” Később a Mester Indonéziába ment, és továbbra is Lao-Céről és Chuang-Céről beszélt. Gyakran adódik ilyen rögtönzött helyzet, amikor a Mesterrel vagyunk.

Másik alkalommal nagyon késő volt, és a munkaidőn túl dolgoztam az irodában. Épp, amint kezdtem elálmosodni, és arra gondoltam, hogy lefekszem, hirtelen csengett a telefon. A Mester volt az, egy Tsong-Kapáról (a Gelugpa, vagy Sárga sapkás szerzetesi rend alapítója Tibetben) szóló könyvről kérdezett, és hogy hol lehet azt megtalálni. Ránéztem az órára: éjfél volt. Annak tudatában, hogy a Mester még mindig olvas, az álom azon nyomban eltűnt a szememből.

IV. rész
A Mester jegyzetfüzete

Egyszer, amikor az a szerencse ért, hogy rendet rakhattam a Mester könyvespolcán, megakadt a szemem egy kicsi, cserélhető lapos jegyzetfüzeten. Találomra kinyitottam, és a Mester kecses kézírása üdvözölt. Csak rápillantottam néhány sorára, de azok nagyon erőteljesek voltak. Nem mertem tovább olvasni és becsuktam a füzetet. Nagyon sima és egyszerű füzet volt, amit akkoriban kevesen használtak. De a Mester arra használta, hogy abba írja bele a felbecsülhetetlen értékű szép gondolatait!

A Mester valójában egy nagyon egyszerű ember. De a bonyolult és nem természetesen működő elménk miatt gyakran nem vesszük észre, hogy mire van szüksége, amikor segítünk Neki. Egy ideig a nyilvános előadásain a Mester időnként egy papírzsebkendőt húzott elő, tréfálkozva, hogy az az Ő “bölcsességének tárháza”. Valójában azért volt ez így, mert elfelejtettünk jegyzetfüzetet adni Neki, így amikor éjszaka eszébe jutott egy szép gondolat, azt papírzsebkendőre kellett felírnia. Hogy bármikor lejegyezhesse a gondolatait, a Mester az éjszakai íráshoz mindig odatett egy zseblámpát az ágya mellé.

Egyszer a Mester ellátogatott az irodánkba. Amikor meglátta az asztalomon a sárga, hátul ragadós üzenőcédulákat, olyan boldog volt, mint amikor egy gyerek felfedez egy új játékot. Elvitte, és magánál tartotta őket a külföldi útján. Az irodában ezeket a kényelmes cédulákat már régóta használtuk, de senkinek sem jutott eszébe, hogy adjon belőle a Mesternek! És Ő volt az, akinek ezekre a legnagyobb szüksége volt!

Naptárat is elfelejtettünk tenni a Mester szobájába, ezért gyakran telefonált, hogy milyen nap van. Továbbá, mikor a Mester a ruhákhoz, az ékszerekhez, meg a lámpákhoz rajzolta a terveit, csak néhány színes tolla volt, és gyakran nem talált javító folyadékot. Eközben az irodánkban mindenféle színes toll ott volt a kezünk ügyében, de gyakran semmit sem tudtunk létrehozni. A Mester, a nagy tervező azonban az egész univerzumot le tudta festeni csupán néhány egyszerű tollal!

V. rész
A mi szórakoztató Mesterünk

Hsihuban egyik délután úgy nézett ki, hogy esni fog. A levegő nehéz és fülledt volt. Mialatt mi csendben dolgoztunk az irodában, hirtelen egy robbanást hallottunk a Mester konyhájából, ami csupán néhány méterre volt az irodánktól. Miközben mi – egy csomó bentlakó apáca – idegesek és zavartak lettünk, örömteli kacagás hullámait hallottuk. Erre megkönnyebbülten felsóhajtottunk! Gondoltuk, hogy biztosan minden rendben van, miután azt a kacagást meghallottuk. De mi történt? Kiderült, hogy a Mester arra kért valakit, hogy gyújtson meg néhány petárdát, majd átküldött valakit, hogy megkérdezze: “Nem ijedtetek meg a robbanástól?” A huncut Mesterünknek sikerült jól mulattatnia minket, és a nap sivár hangulata természetesen és egyszerűen feloldódott.

Copyright © Ching Hai Legfelsőbb Mester Nemzetközi Szervezete
Minden jog fenntartva.